2018. december 8-án a CEU vezetői sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a CEU lényegét adó képzéseket Bécsbe kényetelenek áthelyezni, mivel a kormány december 1-ig nem írta alá a budapesti működéshez szükséges megállapodást, így januártól nem vehetnek fel új hallgatókat ezekre a képzésekre. A háttérről remek összefoglaló érhető el itt.

Ez a kicsit személyesebb hangvételű poszt egyfajta visszatekintés az ügy kirobbanásától a bejelentésig eltelt másfél évre.

Nincs még három éve, hogy egy vidéki városból felköltöztem Budapestre. Ott helyben jártam párszor tüntetésen, kisebb megmozdulásokon, de a távolság okán legnagyobb eseményeket mindig csak tévén és neten követtem, kezdve a 2006-os MTV székházostromtól a netadós tüntetésig.

2017. tavasza nem múlt eseménytelenül hazai szemmel: már túl voltunk a Nolimpián, a sikeres kampányból pedig egy párt alakult, a Momentum.
Az olimpiai fiaskó után - a kormány népszavazástól való meghátrálása és a pályázat visszavonása - egy rövid ideig nem a Fidesz tematizálta a közbeszédet, de aztán áprilisban elején hirtelen az egész ország megismerkedett a CEU nevével, ami az átlagember szemében a migránsozó retorikával és az egyetemet alapító és finanszírozó Soros György nevével forrt össze, mintsem azzal a ténnyel, hogy az intézmény a világ 100 legjobb egyetemei között szerepel. Az addig hétköznapi életét élő egyetem felett viharfelhők gyülekeztek, hírek jöttek az Oktatási Hivatal vizsgálatáról, és a törvényhozás megalkotta és kivételes sürgősséggel elfogadta a Lex-CEU-t, amit viharos gyorsasággal el is fogadtak. Ez április 4-én történt, aznap délután 5 órára az egyetem épülete köré élőláncos megmozdulást hirdettek.

Egészen más területen dolgozom, a CEU falain belül sosem jártam, de maga területén minőségi képzéseket és teljesítményt nyújtó egyetem elleni intézkedések teljesen nyilvánvaló módon a politikai haszonszerzésen túl nem szolgáltak más célt, így nem volt kérdés, hogy ott a helyem.

élőlánc 2018. április 4-én a CEU előtt

A kellemes kora tavaszi időben pár ezren gyűltünk össze a szűk utcákon, kevés, de temperamentumos felszólalóval. Máig emlékezetes, magyar és angol nyelven egyaránt elhangzott beszédett mondott Berg Dániel, a CEU volt diákja (ma már a Momentum elnökségi tagja), és bármerre néztem, csillogó szemű, intelligens, szép tekintetű fiatal lányok és fiúk álltak. Legyen szó első tüntetőről, vagy rutinos megmozdulóról, egy olyan párezres tömeg volt jelen, amiben az emberek nem szervilizmussal, hanem teljesítménnyel tudnák jobbá tenni az országot. Mivel a törvényt az államfő még nem írta alá, ekkor még csak azt skandáltuk, hogy VÉTÓ, majd tömeg a parlamenthez vonult, ahol a tömeg egyebek mellett az EU zászló kitűzését követelte. Máig érthetetlen, hogy engedheti meg magának a házelnök, hogy mellőzi az EU zászlót - miközben üres zászlótartó rudak tucatja lóg az épületen. Eufórikus érzés volt, ahogy az egyre duzzadó tömeg megtölti a Kossuth teret, és lobognak a magyar és EU zászlók.

tömegtüntetés a Kossuth téren

Április 9-re a év legnagyobb tüntetése körvonalazódott, a végül 70-80 ezres tömegben rengetegen jelentek meg homemade "I stand with CEU" feliratú felsőkben, követelve, hogy a kormány hagyja békén az egyetemet. Sokáig  emlékezetes marad a közel százezres tömeg látványa az Erzsébet-hídról. Itt indult el a 2017. tavaszi kormányellenes tüntetéshullám, egymást követték a szimbolikus és rendre tömegeket az utcára hívó események, a kormány válaszlépésül a CEU-n túl a civilek ellen is hangolni kezdett. A szimbolikus események a kormány részéről sem maradtak válasz nélkül, ekkoriban ítélték el Gulyás Mártont és társát, akik vízbázisú festékkel dobták meg a Sándor-palotát egy tüntetés közben. Aztán amilyen hirtelen és erősen indult a tüntetéshullám, eredmény hiányában fokozatosan lecsengett. Nem sikerült a társadalom széles rétegeivel megértetni az ügy szimbolikáját és súlyát, és nem sikerült igazi, százezres tömegdemonstrációkká duzzasztani az eseményeket. Nem nőtt ki egyértelmű vezér erő, így a tüntetések is egyre inkább széthúztak, és a mára a sok kis tüntetés emléke bennem is összefolyik. Éltük a magunk életét abban a hitben, hogy a tízezres tömegdemonstrációk hatására hátrébb lép a Fidesz.

spontán tüntetés a Sándor-palota előtt 2017. április 10-én

Teltek a hónapok, majd a 2018-as parlamenti választás adta meg a végső döfést. Az addig lelkes, változást akarók közül tömegek süllyedtek politikai apátiába. Az ismét kétharmadot elért Fidesz pedig célba juttathatta egyik szimbolikus ügyét: végképp ellehetleníteni a CEU működését. Bár a Momentum ősszel meghirdetett még néhány megmozdulást, az alig pár száz fős tömeg legfeljebb abban bízhatott, hogy a kormány valamilyen kommunikációs fogással, háttérben a józan észre hallgatva valahogy biztosítja a CEU jövőjét.

Nem így történt, és időközben mindenkiben világossá vált, hogy jelenleg nem lehet az utcán megbuktatni ezt a kormányt, és az is, hogy bármit megtehet, és meg is tesz (ld. Gruevszki). Magam is elmaradoztam az átlag kormányellenes tüntetésekről, de a CEU-s megmozdulásokon mindvégig ott voltam.

Hogy mégis miért? Mert soha nem felejtem el az első CEU tüntetések feelingjét és hatását, ahogy egy normális ország jövőjét biztosító fiatal tömeg egy emberként kiált vétót. Soha nem láttam még tüntetésen ennyi egyéniséget, ahogy a tömegben minden egyes arc mögött kisugárzás és elszántság, értelem és intelligencia volt, hol keserűséggel, hol daccal, hol optimizmussal és bátorsággal.

Most a CEU lényege távozik, ez pedig az ország megítélésének, oktatási színvonalának, és hallgatók ezreinek egyértelmű veszteség.

Ha volt értelme ennek a lassú kivéreztetésnek, az egy dolog lehet. Bár a kudarc egyértelmű, mégis reményt ad.

Olyan fiatal tömeget állított egy ügy mellé, akik bár egy időre talán elveszítik egymást, de emlékezni fognak 2017-re, egy ügyre, aminek az elejétől együtt álltak ki, és mindent megtettek, hogy megvédjenek egy egyetemet, és egy szimbolikusabb ügyet, az oktatás szabadságát. A CEU-ügy kapcsán emlékezetes marad a Momentum, ami végig tömegeket szervezett az egyetem védelmére. Ha nincs a CEU, nincsenek a 2017-es megmozdulások, és talán sosem kényszeríti a Jobbikot civilek védelmére, és sosem következhetett volna be az, hogy 2018. tavaszán, a parlamenti választások utáni legnagyobb ellenzéki megmozduláson együtt leng az Örömódára a magyar, az árpádsávos, az EU, és a pride zászló.

Bár vereséget szenvedtünk, a történelem emlékezni fog arra, hogy voltak tömegek, akik kiálltak a végletekig leegyszerűsített népbutító propaganda ellen. Akik megtettek minden tőlük telhetőt, és akik emlékezni fognak egymásra, a tavaszi tüntetések hangulatára, és egymás arcára.

Mert a jövőnk itt van, ezt az országot szeretnénk a munkánkkal és teljesítményünkkel jobbá tenni, és ha kevesen is vagyunk, de nem egyedül. Ott álltunk egymás mellett ugyanazt akarva, és bár most együtt érzünk dühöt és csalódottságot, és a végsőkig hiszünk abban, hogy erre az országra egy jobb sors vár, még a mi életünkben.